2016. okt. 9. 0
GIF89a?????????????????????!??????????????,?????????????????????D???; ????

Linux server8-node1.iworx-host.com 2.6.32-642.6.2.el6.x86_64 #1 SMP Wed Oct 26 06:52:09 UTC 2016 x86_64

©

Talán minden anya legszörnyebb rémálma, hogy túléli gyermekét. A fájdalom, amit egy gyermek szenvedésének végigkísérése és elvesztése jelent kívülállóként olyan elementárisnak tűnik, hogy nehéz elképzelni, miként élhető túl, és hozzá kapcsolódik a személyes félelem és aggodalom: csak ebben ne legyen soha részem...

Az értelemetlennek tűnő szenvedés és halál tanúinak, az ittmaradtaknak nyújthat vigaszt és mutathat kiutat a keresztény tanítás szerint Szűz Mária példája.

Stabat Mater dolorosa - "Áll a fájdalomnak anyja, kín az arcát könnybe vonja, úgy siratja szent fiát..." - ezzel kezdi Jacopone da Todi himnuszát, amely Pergolesit e kivételes mű megkomponálására indította. A balettben a történet azonban nem itt kezdődik.

Az első rész Jézus titokzatos fogantatását és az angyali üdvözletet jeleníti meg. A keresztény ikonográfia általában örömteli eseményként mutatja be ezt a jelenetet, de mindig voltak művészek, akik a későbbi események ismeretében már itt megpróbálták előrevetíteni a szenvedéstörténet történéseit is. A színpadon előttünk álló Mária számára is felrémlik egy kép, benne is megfogalmazódik egy érzés, egy sejtés. Ez a Mária ennek tudatában vállalja küldetését, és tudja azt is, nincs benne egyedül. 

A második rész ezek után már nem ér váratlanul. A szenvedés, bár rendkívül intenzív és sokszor megkeményít és elbizonytalanít, a végén mégis értelemmel teli. A hivő ember Krisztus iránti poetikus rajongása, de a valóságos krízisekben való esendősége ugyanúgy megjelenik ebben az előadásban, mint földhözragadtságunk, törékenységünk, de mindeközben hitünk és Istenbe vetett gyermeki bizalmunk is.

A téma feldolgozása jócskán túlmutat a történetmesélésen: érzékeny, sokrétű, többszörösen ható előadás ez. Igazi ajándék mindazoknak, akik most, a nagyböjti időben Krisztus megváltó szenvedésének és feltámadásának ünnepére készülnek. 

 

©

Előre fontolgattuk, hogy vajon mire lesz kihegyezve az operett 2013-as verziója. Felmerült, hogy talán a feminista vonalat erősítve, női rendvédelmi dolgozók körét kívánják megnyerni a bérletvásárlásra, vagy a másság irányába tolják el a rendezést, mondván, hogy azért ha valaki nő létére honvédnek áll, ott azért valami nem stimmel... mert elfelejtettük, hogy más idők járnak: most inkább minden magyarosch...

Van itt minden: bécsi előkelők, magyar forradalmárok, honvédek, huszárok, vidám parasztok, magyar nemesek és nemesasszonyok, és hogy ki ne felejtsem - itt van maga, Kossuth Lajos!

Ami nincs, az a díszlet.

Van viszont helyette folyamatosan mozgó, vetített háttér (olyan stílusban mint a James Bond filmek főcíme, csak ez is magyarosch) - több nagyon szellemes megoldással (bár engem a mosógép színes mosása is le tud vizuálisan kötni, úgyhogy ebben lehet, hogy nem vagyok mérvadó).

Van továbbá jó kis zene (nagyzenekarral, Rákóczi-indulóval és fülbemászó dallamokkal) és kedvünkre mókázó kedves szereplőgárda (na jó, Kossuth Lajos kivétel, mert ő - politikusokkal nem viccelünk alapon - még itt is nagyon-nagyon komoly).

Mindent összevetve, szerintem van olyan jó, mint egy romantikus vígjáték, és segítségével kontextusában tudjuk értelmezni a "délibábos Hortobágyon" önmagában sem elhanyagolható mondanivalóját.

Pam-pa-pam-pam, pam-pa-pam-pam... 

©

Lehet, hogy kinn szürkeség van és hideg, nem úgy Pomádé óriás-ruhásszekrény birodalmában. Ott a gyönyörű, színes kelmék és szebbnél szebb ruhák viselete kötelező, fehéret és feketét csak a távolról jött idegenen látsz. Izzó vörösek, jajde sárgák, cseppet sem nyugtató zöldek, mályvák, kékek áradata kavarog a színpadon, és közben bontakozik a hiú király és felesége (helyesbítésért ld. utóirat) története. Igen, a királyné is nagyon fontos. A harmadik évezred asszonya ő - férfi kalapot és nadrágot visel, irányít mindent és mindenkit. Aztán a végén, ki tudja miért, mégis ő lesz, aki gyengéden ráteríti csodálatos kabátját a szegény, megszégyenült királyra.  

De azért nem kell megijedni, a történetnek ez csak a második rétege, amit felteszem, a felnőtt kísérőknek szán a rendező. A gyerekek sem maradnak azonban látvány és tanulságok nélkül, hiszen maga a történet talán sosem volt még ilyen aktuális, a színpadkép és a jelmez ilyen  ötletes és végighallgatva az előadást megveregethetjük a vállukat, elvégre ez valahol mégiscsak kortárs zene és láss csodát, tetszik...

Újra egy gyerekeknek szánt darab (csak matiné előadások vannak), amit mindenképpen meg kell néznem még egyszer, fényképezőgép nélkül. :)

Ui: Időközben megtudtam, hogy az általam Pomádéné őnagyságának titulált szereplő valójában Dzsufi, az udvari bolond... szóval nem a nej a főnök, hanem az udvari bolond... ajaj. Intő jel: mindig alaposan nézzünk utána, mit is lát(t)unk valójában! És ha aztán írni is akarunk róla, pláne! Bár ezt alaposan félreértettem, mégis tetszik, és legközelebb majd így nézem... :)

 

©

Indulás előtt még gyorsan átismételtük a férjemmel, miről is szól a történet, mert bár gyerekkoromban szinte minden karácsonykor ez ment a tévében, titokzatosan rémisztő volta miatt magát a mesét nem szerettem (így rendre el is felejtettem), csak a zenét...

Csajkovszkijban most sem csalódtam (de jó lenne, ha egyszer futná majd élő zenére is!), de az első pillanattól kezdve az volt az érzésem, hogy csak aláfesti mindazt, amit a színpadon látok. Folyamatosan történt valami, és az a valami tökéletesen kitalált, nagyon szerethető valami volt... Marika, a kislány, Pumukli bájos másaként azonnal meghódította a nézők szívét, akik attól fogva egyöntetűen drukkoltak neki, legyen szó "testvérháborúról" vagy éppen az ifjú kisasszonnyá vált lány szerelméről. Láttunk igazán lírai pillanatokat, de mielőtt nagyon beléjük feledkezhettünk volna, jött a tréfa, egy aprócska részlet, ami figyelmeztetett: ez buli! A táncosok olyan odaadással merültek bele a játékba (konkrétan akár a babázásba is), hogy kis idő múltán már mi, nézők is vágytunk a móka részesei lenni, és amikor már lelkesedésünk irígységbe csapott volna át, csoda történt: bevettek a játékba.

Hosszan sorolhatnám az apró gegeket (olyan sok volt, hogy némelyiket csak otthon, a képeket nézve vettem észre :), a látványos és eredeti megoldásokat, de a fotók talán jobban megmutatnak valamit az élményből. Minden esetre rég voltam olyan színházi előadáson, amit az első perctől az utolsóig végigmosolyogtam. Ja, és muszáj még egyszer megnéznem úgy is, hogy a fényképezőgép keresője nincs mindig a szemem előtt... talán holnap? 

©

A világ legrövidebb könyvei között "A francia vendégszeretetről" című mellett ott van "A német humor". A darab műfaji megjelölése: "vérbő komédia", ennek megfelelően értelmezhető csak számomra, bár jelzői része kétségtelenül jól illik ahhoz, amit látunk.

Az előadás maga nagyon jó. A szuper-trendi díszlet és az intelligens, számítógépvezérelte háztartás azonnal jelzi a jómódú, modern közeget, amiben szereplőink élnek. A színészek valamennyien nagyszerűen hozzák a tőlük megkívánt karaktert, a cselekmény szórakoztatóan és krimiszerűen bontakozik mindaddig, míg egy ponton aztán, elszabadul a pokol.

A színházból hazafelé menet újra és újra Radnóti sorai jutnak az eszembe:

"Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult, 
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek."

Hogy a velem egyidős német drámaíró mit akar mindezzel elmondani korunkról, értem jól. De hogy mi ebben a komikus, én nem tudom...

©

A plzeni Josef Kajetán Tyl Színház szegedi produkciójának fotózása után, meg kell mondanom, zavarban voltam. Viszonylag ritkán fordul elő velem, de most megtörtént: úgy jöttem el a színházból, hogy fogalmam sem volt róla, mit is láttam valójában. Azt már inkább meg tudtam fogalmazni, hogy mit hallottam. A monoton, gyakran disszonáns kíséretre felénekelt történethez, amelyet furcsa mód, az elvileg negatív hős gyakran kifejezetten szép dallamokkal és harmóniákkal, míg a másik, "kívülálló", már-már pozitív hősünk jóval kevésbé harmonikus szólammal mesél el, Franz Kafka azonos című elbeszélése szolgáltatta az alapot. Nem mondom, hogy főzés közben ezt az operát szeretném hallgatni, de az tény, hogy a zene kíválóan szolgálta a cselekményt és hozzájárult mondanivalójának kibontásához. Ezzel nem is lett volna baj.

A képi világ, az általa kínált benyomások sokasága ezzel szemben nagyon nehezen tudott bennem úgy összeállni, hogy amögött valamiféle tudatos koncepciót fedezzek fel. Elolvastam az eredeti elbeszélést is, de az sem sokat segített abban, hogy megértsem, miért használta a rendező éppen azokat a szimbólumokat, amiket a darabban láttunk, és mit akart ezzel hozzátenni a történethez. Hetek múltán aztán, letisztult a kép. Azt hiszem, most már tudom, miről is szólt ez az opera és főleg ez a rendezés... Összefoglalva: tetszett.

 

©

Lenyűgöző a látvány, gyönyörűek a jelmezek. A főbb jelenetek színpadképei festői gondossággal komponáltak, de teret hagynak a kikacsintásoknak is. 

©

Nagyon ütős... ahogy akaratod ellenére bevonódsz, egyszerre érzel szimpátiát, szánalmat, s közben rettegsz, hogy mi lesz ebből, mert hogy valami rettenetes történik majd, az biztos. A rettenetes bekövetkezik, a remény elvész, a barátság és gondoskodás extrém véget szül. A problémát nem megoldjuk, hanem feladjuk. Gyengék és erőtlenek vagyunk mi, egerek...

©