Diótörő

Indulás előtt még gyorsan átismételtük a férjemmel, miről is szól a történet, mert bár gyerekkoromban szinte minden karácsonykor ez ment a tévében, titokzatosan rémisztő volta miatt magát a mesét nem szerettem (így rendre el is felejtettem), csak a zenét...

Csajkovszkijban most sem csalódtam (de jó lenne, ha egyszer futná majd élő zenére is!), de az első pillanattól kezdve az volt az érzésem, hogy csak aláfesti mindazt, amit a színpadon látok. Folyamatosan történt valami, és az a valami tökéletesen kitalált, nagyon szerethető valami volt... Marika, a kislány, Pumukli bájos másaként azonnal meghódította a nézők szívét, akik attól fogva egyöntetűen drukkoltak neki, legyen szó "testvérháborúról" vagy éppen az ifjú kisasszonnyá vált lány szerelméről. Láttunk igazán lírai pillanatokat, de mielőtt nagyon beléjük feledkezhettünk volna, jött a tréfa, egy aprócska részlet, ami figyelmeztetett: ez buli! A táncosok olyan odaadással merültek bele a játékba (konkrétan akár a babázásba is), hogy kis idő múltán már mi, nézők is vágytunk a móka részesei lenni, és amikor már lelkesedésünk irígységbe csapott volna át, csoda történt: bevettek a játékba.

Hosszan sorolhatnám az apró gegeket (olyan sok volt, hogy némelyiket csak otthon, a képeket nézve vettem észre :), a látványos és eredeti megoldásokat, de a fotók talán jobban megmutatnak valamit az élményből. Minden esetre rég voltam olyan színházi előadáson, amit az első perctől az utolsóig végigmosolyogtam. Ja, és muszáj még egyszer megnéznem úgy is, hogy a fényképezőgép keresője nincs mindig a szemem előtt... talán holnap? 

©